Maszkok harca – A Hamlet jogi vonatkozásai, kávéházi beszélgetés Menyhárd Attilával

2020. szeptember 5-én megnyitotta a Joghallgatók Önképző Szervezetének kávéháza a kapuit, s ez alkalomból bemutatkozott a JÖSz irodalmi műhelye is. A beszélgetés meghívottja Dr. Menyhárd Attila, az ELTE Polgári Jogi Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára volt.

Kolláth Mihály Gábor, a JÖSz alumni tagja vezette fel a főbb vonalakat, amiket aztán Antal Kinga Kincső, az ELTE másodéves joghallgatója, és Török Balázs, a PPKE JÁK negyedéves hallgatója moderáltak.

A jelenlegi járványügyi helyzetben mi se lenne aktuálisabb téma, mint a Hamlet jogi vonatkozásainak vizsgálata!

Maszkok harca – Így is jellemezhetnénk a drámát, ugyanis minden szereplő másnak adja ki magát, és más színben akarja feltüntetni a többieket, mint amilyen valójában, s ezeket a maszkokat végig gondosan hordják – vagy mégse? Az olvasónak mindenesetre igazi nyomozói munkát kell végeznie, ha szeretné kiismerni jellemüket.

Akik szeretnek olvasni, tudják, milyen kellemes érzés kibeszélni annak tartalmát, jelentését másokkal. A JÖSz olvasókörének különkiadása pedig – amin Menyhárd Attila tanár úr is megtisztelt bennünket a részvételével – ennél is többet adott azoknak, akik ellátogattak a beszélgetésre. A Hamlet a középiskolai irodalomoktatás fontos építőköve, így nagy örömünkre többen is bekapcsolódtak a felvetett témákba.

A címszereplőről tudunk a legtöbbet, ám ez mégsem elég arra, hogy egyértelműen megállapítsuk akár csak a döntésének indokait is. Többszörös sérelem érte: a trónöröklési rendet felborítva nem ő örökli a trónt, hanem Claudius, az elhunyt király testvére; édesanyja pedig hónapokon belül az új király nászi ágyába is bebújik; s mindezeken felül még egy szellem is megjelenik neki, aki azt állítja, apját megölte Claudius, hogy trónját elbitorolhassa.

A jogilag leginkább megindokolható vonatkozás az, ami legkevésbé jelenik meg a monológokban: nem érzékelhető, hogy az ifjú Hamletet kora öröklési rendjének mellőzése zavarná – sokkal inkább kap hangsúlyt a bosszú mint becsületbeli ügy. Tudjuk, hogy a jogfejlődés markáns vonulata volt, amikor a kártérítés felváltotta a bosszút: s ha olvassuk a Hamletet, talán értjük is, miért volt olyannyira fontos, hogy az első törvények büntetőjogi jellegűek voltak. A talióelv („szemet szemért, fogat fogért”) is a bosszúra irányult már: a látszat ellenére a cél nem az volt, hogy mindenkin revansot vegyenek, hanem az, hogy korlátot szabjon annak érdekében, hogy a bosszú mértéke ne fajuljon el – mint ahogy az történik a Hamletben.

Amikor Hamlet Claudius bűnösségének a megállapítását egy szellem által mondottakra alapozza, jogot ismerőkként a transzcendens lénnyel kapcsolatban nem érzünk mást, pusztán tehetetlenséget. De változtathatna-e a tényálláson, ha nem csak Hamlet tudott volna vele szóba állni? Bízhatunk-e a narrátorban, hihetünk-e a címszereplő megérzéseinek? Vagy olyat védünk, aki nem is méltó rá? Segít a helyzetünkön az egérfogó-jelenet?

A személyes és a nemzeti tragédia vitathatatlan, de temérdek kérdés ugyanakkor továbbra is megválaszolatlan: vajon helyesen cselekedett-e Hamlet, amikor a kezébe vette az igazságszolgáltatást? Honnan tudjuk, hogy Claudius nem lett volna jó király? Jogászként mit tehetett volna – jobban hihetnénk neki, ha nem egy transzcendens lényre, hanem egy szemtanúra is hivatkozhatna?

A válaszok nyomán egyre több és egyre nehezebb kérdést tettünk fel magunknak, s belesodródtunk a jog és irodalom humanista irányzatának talán legnagyobb kritikájába: Weisberg nagy vitát kavaró művének (The Failure of the Word) alaptézise szerint Nietzsche Untermenschének eltorzult lelki alkata megegyezik a modern jogász karakterével – azaz olyan, mint Hamlet: állandóan mindent csak fontolóra vesz, latolgat, s addig taktikázik, hogy nyomorba dönti a teljes környezetét ahelyett, hogy mihamarabb fellépne a nyilvánvaló igazságtalanság ellen.

A weisbergi kritikát elutasítjuk: Megeshet, hogy Hamlet észlelte a jogi visszásságokat – de kezelni őket már nem feltétlen tudta szakszerűen. Azaz bár lehet, hogy mindig volt Hamleten maszk, de annál kevésbé biztos, hogy azt helyesen is használta.

Antal Kinga Kincső